2.Fejezet

Június 6., szerda.

 Apámmal megérkezésem napján már nem is találkoztam, ha hazajött, akkor gondolom nem akart vagy csak nem volt kedve felkelteni, hogy köszönjön. De az is lehet, hogy „dolgozott” és haza sem tolta képét. 

 Még hogy dolgozott! Hah! Ismerem a kifogásait. Egy időben mindig elvártam tőle, hogy eredetibbnél eredetibb magyarázatokat adjon nekem, mára viszont már nem igazán érdekel. "Dolgozzon" csak, ha őt nem érdeklem, én se töröm magam. Ennyi.

 A másnapot azzal töltöttem, hogy csak úgy szimplán átaludtam. Vagyis csak a kétharmadát. Este még azért gyakoroltam másnapra. Beültem az alagsorban kialakított, hangszigetelt kis termembe, amit apu alakított ki nekem és gyakoroltam. Bejátszottam különböző dalokat, majd gondolkoztam azon, hogy melyik dobszoló kéne nekem. Aztán végül kiválogattam három olyat, ami szimpi volt nekem, majd visszamentem aludni. Ezt úgy éjféltájt.

 Ma pedig úgy hét óra magasságában felkeltem, megreggeliztem, felöltöttem egy kényelmes ruhát, amiben szabadon tudtam mozgatni a karjaimat. Az ugyanis elengedhetetlen a doboláshoz. Majd a headsetetem feltoltam a fejemre, benyomtam a számaimat, majd még adtam némi ennivalót a macskának és elindultam. Nem éreztem szükségét, hogy tájékoztassam aput a napomról, inkább teljesen a dobolásra koncentráltam. Kizártam minden zavaró tényezőt, ami megzavarhat. A taxiban is csak a lábamon ütöttem a fejemben ismétlődő ritmusokat. A heaset, mobil és a kis drágáimon - vagyis a szén dobverőimen - kívül semmit sem hoztam magammal. Ja, de… Némi papírost is magamról. Meg bemutatkozást, stb. Bár már a nagy részét előre átfaxoltam nekik. De biztosra akarok menni, ez fontos és bármennyire tudom rohadt jó leszek, akkor sem lehetek hanyag. Most a zene a lényeg.

 Ezek zakatoltak még úgy mellékesen a fejemben. Aztán kiszálltam az első meghallgatás helyszínén. Hatalmas épület előtt álltam. Miután bementem, pár gitárossal futottam össze, egy-két dobos is elsétált mellettem. Kértem némi útbaigazítást, és megkerestem a termet, ahol a meghallgatás fojt.

 Egy rock beállítottságú együttesbe próbálkoztam be itt. Ebbe a műfajban lenyűgözőbbek a dob szólok, legalábbis szerintem, de ez a zenekar csak harmad vagy inkább negyedrangú. Nem igazán érdekel. De természetesen a legjobbat fogom nyújtani. Pont. A sok szánalmas embert, akivel eddig összefutottam simán lekörözöm. Semmi kétség. Könyörgöm, mind eléggé nyomoréknak néztek ki. Meg rólam van szó! Túl jó vagyok... Pfff.

Miután tíz percnyi várakozás után behívtak, kértek tőlem egy dalt, lejátszottam, megköszönték a dolgot, azt mondták majd értesítenek a fejleményekről aztán távoztam.

 Jött a következő. Az is ebben az épületben van, de egy másik szárnyon, úgyhogy ráérősen átmentem, és ott is eljátszottam ugyanazt, mint az előbb.

 Önelégült mosollyal köszöntem el itt is, majd elmentem. Nem volt kétségem afelől, hogy mind a kettőre van esélyem, de nem érdekeltek.

 A lényeg viszont most jön. Ajjj...

 Most már éreztem, hogy kezdek egy kicsit ideges lenni. Pedig azt nem szabad nekem! Ilyenkor remeg a kezemben a dobverő, és az nem jó. Már, ha ez nem lenne nyilvánvaló.

 Próbáltam koncentrálni, de amikor kiszálltam a taxiból és megpillantottam hatalmas épületet, ahol vártak rám… Már a kezem is izzadni kezdett. Remek.

Remegő és izzadó tenyér. Ilyenekkel egy élmény lesz, majd megpájázni az álomállást.

  Bosszús arccal és remegő kezekkel nyomtam le a kilincset. Ennyit a koncentrációról. Egy hatalmas aulába léptem be, ami két folyosóba ágazott el jobbra, vagy éppenséggel balra. A falakon különféle képek virítottak, meg különféle poszterek, akiken ilyen olyan énekes vakítóan mosolygott a képembe. 

 A kapuval szemben egy lift nyílt ki éppen és pár elég híres brit énekes sétált ki rajta. Éppen nagy beszélgetésbe merültek. Észre sem vettek. Ennek most kivételesen örültem, normál esetben viszont megvető pillantásokat lövelltem volna feléjük, sértetten. 

Két sztárocska(amúgy nem tudom pontosan kik ők, annyira nem vagyok tájékozott a celeb világban errefelé) elkanyarodtak jobbra és az egyik szintén hatalmas folyosón eltűntek.

 Az ajtó mellett egy óriási paraván húzódott(úgy fest itt minden egy csöppet nagyobb, mint kéne), amin az épületben lévő programokat hirdette. Gyorsan kikerestem az engem érintő tájékoztatót, majd megjegyezve az irányt elindultam.

 Próbáltam semleges dolgokra gondolni, hogy oldjam a feszültségem, minthogy milyen szép tiszták a falak stb. De valahogy egyre csak aggasztóbb dolgok ugrottak be, amitől ideges és mérges lettem.

  Ilyenek, mint hogy: Mi van, ha rontok? És mi van, ha ott lesznek?! Biztos, hogy megverem őket, ha amiatt leszek ideges, mert ott lesznek!!!

 Hát igen, gyűlölöm az összes olyan tényezőt a világban, ami elgyengít. És most utálatom tárgyává vált az öt, ártatlan, babapofikájú srác.

 Miután már lesétáltam (szerintem) már úgy 2 kilométert, végre megtaláltam az ottani liftet, beszálltam benyomtam a 2-es gombot, és a liftben szóló megnyugtató zenére összpontosítottam.

 Idióta egy zene, de legalább megnyugtatott egy kicsit, ám újra görcsbe rándult a gyomrom, amikor kinyílt az ajtó és megláttam a hosszú sort, ami egy ajtóhoz állt sorba. Mindenkinél dobverő. Aztán elnézve a jelentkezőket, rájöttem miért van ekkora tömeg.  Ha azt mondom kicsit morci lettem, akkor szépítem a helyzetet. Szinte tűzbe borultam mérgemben.

Feleslegesen lettem ideges. A jelenlévők fele lány. De mindről ordított, hogy csak azért vannak itt, hogy láthassák a bálványaikat. Mindre undorodva meredtem. Idióta libák!!! Megvetem az ilyeneket. Bemocskolják a dobolás szent művészetét!(Nem, nem esek túlzásokba!)

 Rideg tekintettel előretörtem a tömegben. Páran még megpróbáltak kifejezni nemtetszésüket, de miután minden méltatlankodó megkapta tőlem a személyre szabott gyűlölködő és fagyos pillantását, nem ellenkeztek tovább.

 A sor elején állt 5 srác és egy lány. Úgy ítéltem meg ők azok, akiket keresek, ugyanis ők nem csak idétlenül vihorásztak valamin, hanem ütötték a ritmust azon, amin lehetett. Gyakoroltak. Ők komolyan, veszik, ők ellenfelek.

 Elégedett vigyorra húztam az ajkaimat, majd újra fejemre csúsztattam a headsetet és én is csak ütöttem.

 Fél óra múlva(úgy fest csúszás volt) elkezdődött a meghallgatás.  Én voltam a hetedik a sorban, miután átverekedtem magam.J

 Úgy éreztem most elég volt a ritmus ütéséből, helyette következett számomra a feszült várakozás. Nem szűrődött ki semmi sem. Hangszigetelt teremről van tehát szó. Helyes. A hátam mögött ugyanis a lányok egyre hangosabb duruzsolásba kezdtek, jobb is ha ezt az épp soron lévő nem hallja.

- Úristen! Remélem Harry bent lesz!!! – visított fel izgalmában az egyik lányka. Aztán ezt követően hirtelen mindegyik liba emeltebb hangon kezdett rá. Mintha valaki csak fogta volna a távkacsolót és feltekerte volna hangerőt. Csiviteltek, és sikongattak. 

 Jézusom. Azt hiszem, meguntam.

 Fáradtan masszíroztam meg az orrnyergemet, majd egy tündéri mosolyt erőltettem az arcomra.(Erősen tartottam attól, hogy az arcomon ragad ez a vicsor.)

 Majd hátrafordultam és rájuk meredtem.

- Óh csak nem Harry-fan vagy? – kérdeztem tőle tettetett érdeklődéssel. Ártatlanul pislogtam a kislánykára. Tartottam a szerepem. Annak nem is tűnt fel semmi. Elég csúnyácska kis lányka. Tipikus kis szánalmas senki, akit akár két perc múlva már el is felejtesz. Egy szürke kisegér. Lehet, kegyetlennek gondolnak, de én inkább őszintének nevezném magam. Minek szépítsem a valóságot.

 Csak szélesen és idétlen vigyorogva bólintott.

 - Tééééényleg? – kérdeztem még mindig mosolyogva, most viszont a hangsúlyom annyira csöpögött a gúnytól, hogy még az előttem álló másik dobos csaj is hátrakapta a fejét. Hát egen, ha balhé féle van, akkor azt mindenki érzi. – Tudod, ha tényleg a dobolás miatt lennél itt, akkor nem érdekelne, hogy Harry itt lesz-e vagy sem. Az ilyen szánalmas szürke egérkékkel, mint te nincs itt helyük, tündérbogaram. Harry már az első találkozás után elfelejtene. Egyáltalán miért érdekel téged Harry? Megközelíthetetlen és, csak mert te lennél a dobosa, nem fog beléd szeretni. Nem akarom fájdítani a szívedet azzal, hogy kifejtem az okait annak, hogy miért nem… De a hatalmas kérdőjelet látva az arcodon, muszáj lesz, azt hiszem… - sóhajtottam fáradtan, viszont a kegyetlen hangsúly viszont maradt. Majd egy kis hatásszünetet hagytam, ha közbe akarnának szólni, de annyira ledöbbentek a ridegségemen, hogy szerintem még a nyelvüket keresték… Pfff!

- Az első ok, amit persze minden sztárocska palástolni próbál, de attól még ott van… Az a felszínesség. Őket nem érdeklik a csúnya lányok. – biggyesztettem le az ajkaimat szomorkásan, majd szánakozóan megráztam a fejem. – Tudod, lehet, hogy kegyetlennek tűnök, de jobban jár minden olyan lány, aki azt hiszi van bármi esélye, ha most összetöröm a kis fantáziavilágát. Ez nem a tündérmese. Ez a valóság. És a jelenlegi valóságban az a helyzet, hogy ti itt zavartok. Ordít rólatok, hogy nem vagytok profik. Csak bemocskoljátok a zenét, magát. És ilyen emberekről Harry is azt gondolja, mint én… Szánalmas. – néztem végig az összes kis libán, majd aztán rájuk mosolyogtam. Őszintén. Sajnáltam őket azért. De nem azért, mert kegyetlen voltam. Egyszer valakinek meg kell tennie, és amúgy is foglalják a helyet, és elszívják az értékes oxigént. 

Nem. Azért sajnáltam őket, mert nekik nem tűnik fel, hogy milyen szánalmasak.

 Nagylelkű vagyok tudom.

 Viszont a reakciójuk más lett, mint amit az ész és az értelem elvárna. Vagyis én. Nem, jött az össznépi hőbörgés, hogy mégis mit képzelek!!! És aztán jött a tipikus képzelet hiányos visszavágás.

 „Az olyan lányt, mint TE, nem fog soha sem szeretni Harry!” - csipogták sértetten.

Én erre csak szimplán a képükbe röhögtem. (Közben bement a következő ember.) És amolyan „Jaj, kérlek! Most komolyan csak ennyi?Ch.” arckifejezéssel néztem rájuk. Áradt belőlem a lesajnálás. Teljesen meglepődött a kis buzgó törp csapat, a reakciómon, de türelmesen megvárták, hogy kiröhögjem magam. Néhányuknak, mintha még lilult is volna a feje. Ezek tényleg szánalmas kis rajongók! Pfff! 

- Tudod, én egy szóval sem mondtam, hogy engem szeretne Harry. – néztem végig rajtuk egyenként. Olyan értetlenül pislogtak, hogy már szinte sajnáltam őket. – Én túl őszinte vagyok, minden ember ízlésének, ezért sincsen sem fiúm, sem barátom. És valószínűleg nem is lesz. De engem a dobolás érdekel, ezért vagyok itt. Viszont, hogy őszinte legyek, hálásak lehetnétek nekem, hogy végre valaki tényszerű, nem pedig csak játssza az álbarátot, és csitítóan dörzsölgeti a hátatokat. Ébresztő!!! Az élet kemény. Senki sem születik olyannak, amilyen. Viszont, egyáltalán nem értem mit kerestek itt. Szidhattok, amint elhagytam az épületet. Gyűlölhettek, amint már nem a meghallgatáson vagyok… ti, viszont itt csak zavartok. Úgyhogy minden olyan ember, aki nem rendelkezik kellő tehetséggel a dobolás irányába, menjen. MOST! - zártam le.

- A. M. J.! – szólt ki nekem egy testes férfi, én meg kifúj-beszív technikával lecsillapítottam a szívverésemet, majd besétáltam. Nem tévedtem. A One Direction nem volt ott. Csak két férfi.

- Üdv, Adam Johnson vagyok. – állt fel a dobszerkó előtt lévő asztalka mögül a férfi, majd a kezét nyújtotta felém. Lazán megszorítottam a nekem nyújtott jobbot.

- Üdv, Adam. – bólintottam vigyorogva. Adam egy alacsony, cingár férfi volt. Akkora fekete, vastagkeretes szemüveg volt az orrára biggyesztve, hogy a fél arcát kitakarta. A zakója csak úgy lötyögött csontos felsőtestén, bő gatyáját meg egy akkora csatos övvel tartotta a helyén, hogy még Batman is megirigyelné.

- Szép öv, cowboy! – vigyorodtam el. Na jó, egy dolgot fontos tudni rólam, mindig kimondom az első dolgot, ami eszembe jut. Ilyen típus vagyok. Ezért is torkoltam le annyira a kint ülő kis népet. Sajna ez van. Ezt kell szeretni. Aki még nem szokta meg tőlem, azt egy kicsit sokkolja. De Adam csak mosolygott, majd a dobok felé intett, jelezvén, hogy kezdhetem. Rutinos embernek nézem! J

 Megköszörültem a torkom,(mintha legalábbis énekes lennék), majd biccentettem és beültem a dobok rejtekébe. Majd Adamre néztem várakozóan.

(A másik férfit egyszer is elég volt megnézni, már annyi is elég volt. Olyan borzasztóan hájas volt, hogy a szerintem a McDonald’s gyűlölők az ő képével rettentik el hamburgerkedvelőket. Undorító!)

 Adam csak intett, hogy kezdhetem. És el is kezdtem. Teljesen az előadásra fokuszáltam egyszer sem néztem fel a dobok közül. Majd miután végeztem, végre ránéztem Mr. Johnsonra.

- Nos, látom a készült szám jól megy, engem viszont érdekelne, hogy boldogulna most, hirtelen egy kiválasztott One Direction számmal. Tehát meg tudja-e jegyezni, amit lejátszunk is vissza tudja-e játszani, egy dob nélküli verzióban. Ez lenne a feladat! – közölte még mindig széles vigyorral. Nem ismertem, mert, mint ahogy azt a papíromban is leírtam, a WMYB kívül semmi mást nem ismerek tőlük. Mégis ismerősen csengett. A szöveget viszont leszedték. Végighallgattam. Erősen ráfokuszáltam a dobrészre. Azt hiszem megjegyeztem. Még végigjátszottam a fejemben, majd Adam felé biccentettem, hogy mehet!

 Adam el is indította, én pedig hajszálpontosan visszajátszottam, amit hallottam. Kicsit vittem bele egy kis Rina féle játékot. De úgy alapjáraton tökéletes volt, szerintem. J

 A szám végén Adam csak közölte, hogy köszönik, majd tájékoztatnak a döntésükről.  Semmit sem tudtam leolvasni az arcáról. Lehet, mert olyan jó póker arca van, vagy mert amúgy sem látok semmit sem az arcából, hála a szemüvegnek. Heh! 

- Akkor viszlát Adam! – vigyorogtam a szemüvegesre, majd intettem a kövér emberkének, és elindultam a másik kijárat felé.

- Következő! – szólt Adam.

- Nincs következő. Eltűntek a jelentkezők, uram. – hallottam a testes kidobó emberke ismerős hangját mielőtt még becsuktam volna magam mögött az ajtót. 

 Rögtön kitört belőlem a nevetés. Percekig csak álltam ott és röhögtem. Hoppá! Ezek szerintem hatottak a szavaim? J Háhá!

A nap hátralévő részét azzal töltöttem, hogy aludtam. Bár az még hozzátartozik a történet végéhez, hogy amikor kiléptem a művészbejáraton, egy csapat rajongóval futottam össze, akik csalódottan vették tudomásul, nem vagyok sztár.

Még…J          

1.Fejezet

Na de pontosan, hogyan is indult a nyaram? Hogyan is kaptam meg a munkát?

Tulajdonképpen minden azzal indult, hogy lábammal érintettem az angol földet…

Június 4., Hétfő, este 7 óra.

A repülőgép a megszokott zuttyanással landolt a számomra már jól ismert földön.

 Újra nyár, újra apu és újra Anglia.

 Rutinos mozdulattal szedtem össze a poggyászomat és elgémberedett lábakkal haladtam végig a széksorok közt, egészen a kijáratig. Ott egy pillanatra megtorpantam és egy széles vigyorral búcsúztam Marytől, az egyik stewardesstől. Ő is csak elmosolyodott majd barátságosan integetett nekem.

 Mary Winnes. Szinte már kulcsfontosságú ember repkedéseim során. Mindig azon a gépen utazom, ahol ő is rajta van. (Már ha ez a lehetőség adott.)

 Első találkozásunk úgy hatéves koromra tehető. Meglepő módon egy repülő gépen futottunk össze, amikor még friss volt a szakmában.

 A szituáció csak annyi volt, hogy én sírdogáltam, mert koromhoz képest egyedül utaztam, ő pedig vígasztalt, és együtt érző módon szapulta anyut. J Még ma is megmosolyogtat az  a megbotránkozó sipákoló hangja, ha eszembe jut.

 Akkor ő, egész úton játszott velem, és szórakoztatott. Bár mindenki állította, hogy csakis azért tette, mert ez a munkája, de eddig egyetlen stewardesst sem láttam még így foglalkozni egy gyerekkel. Úgyhogy, bárki bármit mond, ő a barátom! (Függetlenül attól a ténytől, hogy akár az anyám is lehetne.)

  Attól az úttól kezdve, mindig intézkedtem, hogy megtudjam melyik gépen tudok Maryvel utazni, és bár az összes ember az információs pultnál mindig meglepetten meredt rám, amikor hétéves fejjel ilyeneket után érdeklődöm, de válaszoltak. Aztán jövő évben ugyanúgy megkérdeztem, aztán azután…azután is… És így tovább. Csak két alkalommal kellett nélkülöznöm a társaságát. De azok kivétel nélkül, unalmasan teltek.

 Ami a szüleimet illeti, hát… bonyolult ügy. Anyu azért ültetett fel egyedül, mert megvolt rá az oka. Nem csak az, hogy nem akart oda meg vissza repkedni, hanem inkább, mert apuval nem akart találkozni, de még csak egy országban tartózkodni sem.

 A storim, lényegében abból áll, hogy egyik üzleti útja során, anya, lefeküdt az egyik főnökével, miközben férjes asszony volt. Hát egy csöppet félrecsúsztak a dolgok, mert teherbe esett. És itt jövök én a képbe. Az akkori férje, Gábor, (amúgy kedves ember, azt leszámítva, hogy utál) rögtön rájött. Elváltak. Visszamaradt a csúnya ügyből három fiúgyerek és egy férj, akik mind gyűlölnek és egy nő, aki nem igazán tudta, most mit is kezdhetne.

 Először megpróbáltak összehozni valami kapcsolatfélét apuval, de végül… annak is csúnya vége lett. Megegyeztek a gyerektartásban, meg abban, hogy amint lehet én látogatni fogom aput is, de anyánál fogok lényegében lakni.

  Így érkeztünk el a hatéves énemhez. Anyu egyedül fölpakolt, elrepültem a nyárra Londonba, apuhoz, aztán vissza, szintén egymagamban. Aztán az ünnepnapokon is ott voltam, aztán megint vissza. Majd újra nyár, oda-vissza…oda-vissza… és oda- vissza. 

  Az életemben egy egész fontos szerepet töltenek be a különféle repülőgépek, a repterek, a taxik, és… Az a párszázezer láb magasság és pár százezer kilométernyi távolság. Nagyszerű élet, mondhatom.

 De nem panaszkodhatok. Hisz végül is gyűlölhetnének, hogy elrontottam az életüket (páran éppenséggel ezt teszik), de anyuék nem. Jó iskolákba járattak, rendes nevelést kaptam. Elláttak és úgy ahogy törődtek is velem. De, hogy őszinte legyek, az egész világom idegen volt. Ott lebegtek a fejem fölött a ki nem mondott szavak és érzelmek. És azért valljuk be, az a tény, hogy egy fattyúgyerek vagyok,( bármennyire is a 21.század van) és tönkretettem pár ember életét(akaratlanul vagy sem) nem épp felemelő érzés.

  Az egész rányomta a bélyeget az életemre.

 Így adott egy szétzilált család, egy gazdag, angol vállalkozó, egy magányos nő, és én.

  Én, aki,  mindennek hála érzelmileg sérült voltam és vagyok. Röpke tizennyolc év alatt sem sikerült kiépítenem semmilyen emberi kapcsolatot sem. Mary sem számít, hisz ő csak olyan akár egy állandó útitárs.

Bár mondjuk azt nem titkolom senki előtt sem, hogy nem kis népszerűségnek örvendek mindenfelé. Egyszerűen szeretik a kisugárzásom, ez van. Akár London, akár Budapest, teljesen mindegy. Imádnak. J

 Jól van, az egész „szar életem van” dolog nem hat ki az önértékelésemre. Vagy mégis. Nem tudom, de nem is érdekel.

 De ne feledjük, bármennyire is népszerű vagyok, nincsen akárcsak egy jól szituált barátom sem. Sem pasim. Viszont van egy kiépített páncél körülöttem. Khm… Tehát körülbelül én lennék a „Vasszűz”.

   Lenyűgöző, de tényleg.

  Viszont, van egy macskám. Barry. Vajon mennyire kínos, ha az ember 18 évesen magányos, és az egyetlen társasága egy macska. Áh! Csak egy csöppet… Macskás vénasszony vagyok, már időnek előtt. Pfff!

 Barry-t anyuéktől kaptam két éve, amikor leraktam az angol és a francia felsőfokút, csak úgy unalmamban. Bizony. Okos is vagyok. Meg népszerű… és…És érzelmileg defektes. Na mindegy.

 Viszont van egy nagy szerelmem, mégpedig a zene.  Dobos lennék. Igen a létező legagresszívabb hangszer, ami csak van. Lényegében levezethetem a felgyülemlett feszültséget, amiből van nekem. Nem is kevés. Ennek köszönhetően el tudom kergetni az olyan gondolatokat, hogy mennyivel egyszerűbb lenne mindenkinek, ha levetném magam az ötödikről, vagy a Lánc-hídról. Kellemest a hasznossal, vagy hogy.

 Emellett bandákban játszom, már amióta lehet. Bulizom, iszom, néha némi fű is belefér.

Alapjáraton így indult a népszerűségem is. Tehát a zenének köszönhetem azt, hogy nem lettem a sötét, magányos kislány a sarokban, aki kitűnő átlagot produkál és unalmában az ereit vagdossa. (Az oviban nem voltam olyan népszerű.)

 De nekem valójában nem a népszerűség volt a célom, az csak amolyan bónusz ajándék.

  Profi akarok lenni. Épp ezért megyek most, így érettségi után, Londonba. Angliában nagyobb a zenei piac, több a lehetőség. Úgyhogy ott a helyem!

 Már otthonról leszerveztem magamnak pár meghallgatást. Az iskolából minél hamarabb dobbantani akartam, úgyhogy, amiből csak lehetett előrehozottat csináltam. Így már itt is vagyok. Holnapután, vagyis szerdára intéztem mindet. Három meghallgatásom is lesz. Egy közöttük meg elég nagy lehetőséggel kecsegtet. One Direction.  Ha oda felvesznek… Úristen! Onnantól már csak felfelé visz az út!

 A szerdai napon csak harmadrangú bandákhoz mentem el, de a brit/ír banda az igazi célom. Mert hát… természetesen, nem vagyok hülye. Bár mondjuk nem csak azért örülnék az állásnak, mert akkor felkapott lehetnék, mint dobos, vagy mert egész Amerikát körbeturnézhatnám, esetleg mert sok tapasztalatot szerezhetek. Örülnék én annak is, hogy öt olyan fiúval utazgathatnék, akikkel a természet kellően kegyes volt… Lehetek bármennyire is defektes, vak azért nem vagyok.  

 De azért profizmusra törekszem, és nem akarom, hogy az határozza meg a döntésemet, hogy ki hogyan néz ki… Meg szerintem az szánalmas, ha egy zenésznek a külseje hozza meg a sikert, nem pedig a maga a zenéje. (Mondom én, akit úgyszintén csak a külseje miatt alkalmaztak sokszor. De azért tudom, hogy jó vagyok!J)

 A One Direction esetében, legalábbis szerintem ez a helyzet. Bár a WMYB nem rossz szám, de egyslágeresnek lenni nem nagy dicsőség.

 Jól van. Megvan róluk a véleményem. Talán kicsit szigorúbb is vagyok, mint kéne. De nekem nem az a célom, hogy fiúzni menjek, vagy, hogy nagyokat bulizzak…Nem. El akarom fojtani mindenféle fajta vonzalmamat a fiúk irányába. Erősen fogok majd az ellen küzdeni, hogy bármelyik pletykalap összehozzon engem akárcsak egy taggal is. Bár mondjuk hízelgő lenne, de…NEM!!!

 Bár még fel se vettek, de már ilyeneket tervezgetek. De bízom a tehetségemben. Száz százalékot fogok nyújtani! Sőt!!!

- Taxi! – intettem le egy járművet, amint végre kiverekedtem a reptérről. Gyorsan bepakoltam a cuccaimat. Barry boxával együtt beültem a taxiba, közöltem a sofőrrel a címet, majd kissé fáradtan kotortam elő a headsetemet, feltettem a fejemre, majd elindítottam a zenét a telefonomon. A fél órás út alatt üveges tekintettel meredtem ki az ablakon.

Nem szeretem a csendes taxikat…

 Hatéves korom óta még elém se jönnek soha a reptérre. Egyszer se jött elém. Még ha születésnapom volt akkor sem. Bár mit várhatnék. Elfoglalt üzletember. Én meg csak egy konc vagyok a nyakán, egy régi rossz döntés eredményeként.  De azért néha megerőltethetné magát. De őszintén nem tudom mit várok.

 Nem tudom…

- Megjöttünk, Barry. – eresztettem végre szabadon szegény párát, miután gondosan bezártam magam mögött a ház ajtaját.

 Gúnyosan néztem körbe. Persze, hogy nincs itthon. Miért is lenne, hisz csak az egyetlen lánya jött meg, akit utoljára négy hónappal ezelőtt látott.

 Olyan hülyének érzem magam.

 Nagyot sóhajtva bújtam ki a cipőmből, majd felkaptam a cuccaimat, és a hatalmas előszoba melletti lépcsők felé vettem az irányt. Kiskoromban féltem ezektől a lépcsőktől. Tulajdonképpen olyan, mintha falból kiálló üveglapokon kéne az embernek fellebegnie. Mindig attól féltem leesem. Hát éljen a tériszony!

 Valami csoda folytán felimádkoztam a két bőröndöt az emeletre, ahol is egy hosszú és nagyon is ismerős folyosóval találtam szembe magam. A folyosó végén lenne a szobám. Hát jól eldugnak engem ebben a házban is. Pfff!

  Nagy nehezen elszerencsétlenkedtem magam egészen az ajtómig. Elfordítottam az ezüst színű ajtógombot, majd egyesével behajigáltam a poggyászomat, ami valljuk be nem kis teljesítmény.Mindegyik nyom annyit, mint a tulajdon testsúlyom, de emlékezzünk csak arra, hogy egy dobosnak azért kell némi karizom. És már egy csöppet ideges voltam a bőröndökkel való szerencsétlenkedéseim miatt. Úgyhogy emiatt lehet...Csakis. Na de most már vége!!! J

  A szobámban elég áporodott volt a levegő. Erősen érződött, hogy utolsó látogatásom óta, amikor is hazamentem, egyszer sem nyitották ki az ajtót. Erről még a polcaimon lévő vastag porréteg is erőteljesen árulkodott. Hát úgy fest, apu, filmekhez illő módon, nem szokott a szobámba sétálgatni, és könnyes szemmel összefogdosni a párnáimat, vagy az üres képkereteimet a polcon, hogy közölje a világgal mennyire is hiányolja egy szem kicsi lányát. Milyen kár. Pedig már azt hittem mindennap telesírja a párnáját utánam. Erről is árulkodik a sok el nem küldött sms, amiket még nem kaptam meg. Szánalmas vagyok!!!

 Úgy döntöttem kipakolom a cuccaimat. Az összes ruhám és egyéb használati tárgyaim hamar megtalálták helyüket a szobában. Előhalásztam egy másik gatyát és pólót a szekrényemből, majd a piperémmel a kezemben, benyitottam a fürdőmben és lezuhanyoztam.

 Úgy éreztem jól fog esni egy forró zuhany. Halálosan fáradtnak éreztem magam, bár nem csoda. Este tizenegy óra van, és fárasztó volt az utazás. Miután végeztem, megszárítottam a hajam, meg lemostam a sminket az arcomról, gyorsan az íróasztalomhoz léptem. A már a helyén lévő és már bekapcsolt laptopomba gyorsan beütöttem a facebook címét. Megosztottam, hogy megérkeztem, két nyelven is. Ezzel egyszerre üzentem az otthoniaknak, és az ittenieknek.

 Természetesen rögtön mindenki alákommentált, meg tudomisén… Engem viszton hidegen hagyott a sok fárasztó komment. Nincs hangulatom momentán hozzájuk. 

- Miáúú! - hangzott fel a cicus nyivákolás. Barry éhes, és ami azt illeti én is. Még gyorsan elpakoltam a már üres táskáimat, majd ablakot nyitottam, hogy addig is szellőzzön a szobám, majd leindultam. Igyekeztem nem lenézni, mert bár már nem vagyok kicsi, azért még mindig tériszonyom van. Komolyan, már párszor megfogadtam, hogy megfojtom azt az idiótát, aki ideálmodta ezt a lépcsőt, de eddig még nem volt hozzá szerencsém. Pfff!

- Jövök már. – indultam el a konyha felé, ami pontosan a lépcsővel szemben hatalmasodott.

Ez az egész ház óriási, és szinte teljesen felesleges. Az a kéjsóvár idióta, aki a munkájának és a könnyűnőknek él soha nem tartózkodik itthon. De ő tudja. Gondolom amolyan presztízs jellegű dolog, akárcsak az a két merci meg bömbi, ami porosan áll a garázsba, a két haarley mellett. Komolyan, nem is motorozik az az állat! Mekkora egy idióta apám van! J

 De azért nekem egész jól jön, csak kár, hogy utálok jobbkormányos kocsit vezetni. Idióta angolok. De most komolyan. Ki volt azaz állat, aki úgy döntött „angol egyéniség” címszóval jobb oldalra rakta át a kormányt, meg kéne ütlegelni. És én örömmel vállalnám a dolgot, még a szénütőimet is használnám a fején! Pedig azok szentek! És törhetetlenek... De én azt hiszem képes lennék eltörni a fején...

Micsoda értelmes gondolatok. J

  A cica most már keservesen nyávogva követelte a ételét, úgyhogy kinyitottam a hűtőt és előhalásztam onnan némi csirke eredetű kaját, aztán két tányért és megosztoztam a macskával.

 Ténylegesen olyan vagyok, mint egy macskás vénasszony. Ez a vég. Bah!

 Miután magamnak még kerítettem egy villát leültem a konyhasziget mellé az egyik fekete bőrhuzatos bárszékre. Szeretem a konyhát. Én is ilyet szeretnék, majd ha lesz saját házam. És lesz is, ha megkapom AZ állást! 

Prológus

Starbucks, reggel 9:13.

Türelmetlenül doboltam a pulton, miközben hiába vártam a kávémra, mikor hirtelen felcsendült egy jól ismert dallam.

A csengőhangom. Egy pillanatra összerezzentem, majd azonnal a zsebemhez kaptam és elővarázsoltam a mobilom.  Összehúzott szemöldökkel meredtem a kijelzőre. Ismeretlen szám.

 Vajon ki a bánat lehet az?

- Igen, tessék? – vettem fel rövid habozás után. Remélem nem valami pedofil telefonálgató áldozata lettem.

- Anna Maurin James? – Hmm… Jól indul. Kellett apámnak ezt a  vénasszonyos nevet adnia nekem, máris úgy érzem mintha száz évet öregedtem volna, és bónuszként az ölembe szórtak volna egy csomag kötőtűt és fonalat. Pfff.

Rina, könyörgöm, RI-NA!

 Mindegy, legalább nem pedofil.

- Jó reggelt, és ha lehet, csak Rina…  - javítottam ki hűvösen a bizonytalan férfihangot a vonal túloldalán.

 Utálom ezt a nevet! A Maurintól mindig zabos leszek. Mint most is:

 - A Maurin-t nem használom, az Anna-t szintén nem, és ha lehet Mr. Idegen, tartsa magát rövid beszélgetésünk ereéig a Rinához. Lekötelez. – folytattam ridegen, majd hagytam egy kis időt az ismeretlennek, hogy eldöntse mit akar.

 Ergo most leteszi, vagy folytatja a másnapos és most már zabos Rinával a kifejezetten üdítőnek induló társalgást.  

 Én, ismerve magamat, az elsőt ajánlom, de elég határozottan.

 Az idegen viszont döntött. Szerintem rosszul, de mindegy.

- Khm. – köszörültem meg a torkát újdonsült csevegő társam. - Értem. Adam Johnson vagyok és a szerdai meghallg…

- Ki? – vágtam közbe. A leglényegesebb kérdés. Tehát A szerdáról lenne szó. Ideje volt már. – Ó, bocsánat. Úgy értem nem emlékszem, sajnos, a nevére, mivel  aznap három meghallgatásom is volt. – közöltem kicsit udvariasabbra véve a formát. Azt hiszem megszánom. Végre valaki hív a szerdával kapcsolatban.  

- Adam Johnson vagyok… - ismételte Adam Johnson. – Öhm, megkérdezhetem, hogy fogadott- e el már munkát a fent említett háromból? – kérdezte végül, ahelyett, hogy végre befejezné az „Adam Johnson vagyok…”- os mondatát.

  Nem nagyon gondolkodtam a válaszon. Csak kimondtam az első gondolatom, mint mindig.

- Senki nem siette el eddig a dolgot, úgyhogy a válaszom: Nem, nem fogadtam még el semmit sem. – közöltem bosszúsan. Hát igen. Az a bizonyos szerdai meghallgatás-sorozat már vagy két hete volt. Eddig mindenki hallgatott, mint a sír. Már épp kezdtem volna úgy meghallgatásokra jelentkezni. Ezek a britek nem sietnek. Bah!

- Tehát, szabad, Miss James. – szólalt meg ismét Adam barátunk.

- Egeeeeen… - mondtam, majd kértem egy pillanatot és elküldtem a szerencsétlenkedő pultos srácot melegebb éghajlatokra, mivel csak most sikerült lepakolnia azt az átkozott kávét. Előkotortam a tárcámat, és egyenként dobáltam meg apróval a lassú pincér srácot, majd méltóságteljesen felpattantam és kiviharoztam a kávézóból, de  természetesen, még búcsúzóul meglóbáltam a középsőujjamat a fiú felé. Csak nőiesen!

- Rendben. Folytassam, Adam! – szóltam bele a készülékbe. Vajon hallotta a gyerek jajjgatását? Hmmm…

- Tehát, Adam Johnson lennék az egyik meghallgatás vezető. És a június 3.-án, szerdán, négy órakor vett részt a meghallgatásunkon…

És akkor eszembe jutott.

Úristen! Ez azt jelenti, hogy...!

- És mint tudja kellene nekünk egy beugró dobos négy hónap erejéig, egy amerikai turnéhoz…

Uram Atyám! Biztos, hogy ez… ők…!

- A fizetésére majd személyesen térnék rá, persze csak ha elvállalja a munkát…

Nem lehet igaz! Nem hiszem el!!!

-  Tehát, Miss James… dolgozna-e a One Direction bandával? – hangzott el az ünnepélyes kérdés, én meg elfehéredtem. A mobiltelefon kicsúszott az ujjaim közül, és nagy koppanással landolt a betonon. Rögtön utána a kávém is. Ennyit erről!

 Aztán önkívületi állapotba elordítottam, magam(igen az utca közepén), hogy „Igeeeeem!” meghogy „Eeezzz aaazzzz!”. Ugrabugráltam és visítoztam még egy sort, majd elégedett vigyorral az arcomon felvettem a telefonom és gyorsan közöltem Adammel a válaszom.

- Igen.