Prológus

Starbucks, reggel 9:13.

Türelmetlenül doboltam a pulton, miközben hiába vártam a kávémra, mikor hirtelen felcsendült egy jól ismert dallam.

A csengőhangom. Egy pillanatra összerezzentem, majd azonnal a zsebemhez kaptam és elővarázsoltam a mobilom.  Összehúzott szemöldökkel meredtem a kijelzőre. Ismeretlen szám.

 Vajon ki a bánat lehet az?

- Igen, tessék? – vettem fel rövid habozás után. Remélem nem valami pedofil telefonálgató áldozata lettem.

- Anna Maurin James? – Hmm… Jól indul. Kellett apámnak ezt a  vénasszonyos nevet adnia nekem, máris úgy érzem mintha száz évet öregedtem volna, és bónuszként az ölembe szórtak volna egy csomag kötőtűt és fonalat. Pfff.

Rina, könyörgöm, RI-NA!

 Mindegy, legalább nem pedofil.

- Jó reggelt, és ha lehet, csak Rina…  - javítottam ki hűvösen a bizonytalan férfihangot a vonal túloldalán.

 Utálom ezt a nevet! A Maurintól mindig zabos leszek. Mint most is:

 - A Maurin-t nem használom, az Anna-t szintén nem, és ha lehet Mr. Idegen, tartsa magát rövid beszélgetésünk ereéig a Rinához. Lekötelez. – folytattam ridegen, majd hagytam egy kis időt az ismeretlennek, hogy eldöntse mit akar.

 Ergo most leteszi, vagy folytatja a másnapos és most már zabos Rinával a kifejezetten üdítőnek induló társalgást.  

 Én, ismerve magamat, az elsőt ajánlom, de elég határozottan.

 Az idegen viszont döntött. Szerintem rosszul, de mindegy.

- Khm. – köszörültem meg a torkát újdonsült csevegő társam. - Értem. Adam Johnson vagyok és a szerdai meghallg…

- Ki? – vágtam közbe. A leglényegesebb kérdés. Tehát A szerdáról lenne szó. Ideje volt már. – Ó, bocsánat. Úgy értem nem emlékszem, sajnos, a nevére, mivel  aznap három meghallgatásom is volt. – közöltem kicsit udvariasabbra véve a formát. Azt hiszem megszánom. Végre valaki hív a szerdával kapcsolatban.  

- Adam Johnson vagyok… - ismételte Adam Johnson. – Öhm, megkérdezhetem, hogy fogadott- e el már munkát a fent említett háromból? – kérdezte végül, ahelyett, hogy végre befejezné az „Adam Johnson vagyok…”- os mondatát.

  Nem nagyon gondolkodtam a válaszon. Csak kimondtam az első gondolatom, mint mindig.

- Senki nem siette el eddig a dolgot, úgyhogy a válaszom: Nem, nem fogadtam még el semmit sem. – közöltem bosszúsan. Hát igen. Az a bizonyos szerdai meghallgatás-sorozat már vagy két hete volt. Eddig mindenki hallgatott, mint a sír. Már épp kezdtem volna úgy meghallgatásokra jelentkezni. Ezek a britek nem sietnek. Bah!

- Tehát, szabad, Miss James. – szólalt meg ismét Adam barátunk.

- Egeeeeen… - mondtam, majd kértem egy pillanatot és elküldtem a szerencsétlenkedő pultos srácot melegebb éghajlatokra, mivel csak most sikerült lepakolnia azt az átkozott kávét. Előkotortam a tárcámat, és egyenként dobáltam meg apróval a lassú pincér srácot, majd méltóságteljesen felpattantam és kiviharoztam a kávézóból, de  természetesen, még búcsúzóul meglóbáltam a középsőujjamat a fiú felé. Csak nőiesen!

- Rendben. Folytassam, Adam! – szóltam bele a készülékbe. Vajon hallotta a gyerek jajjgatását? Hmmm…

- Tehát, Adam Johnson lennék az egyik meghallgatás vezető. És a június 3.-án, szerdán, négy órakor vett részt a meghallgatásunkon…

És akkor eszembe jutott.

Úristen! Ez azt jelenti, hogy...!

- És mint tudja kellene nekünk egy beugró dobos négy hónap erejéig, egy amerikai turnéhoz…

Uram Atyám! Biztos, hogy ez… ők…!

- A fizetésére majd személyesen térnék rá, persze csak ha elvállalja a munkát…

Nem lehet igaz! Nem hiszem el!!!

-  Tehát, Miss James… dolgozna-e a One Direction bandával? – hangzott el az ünnepélyes kérdés, én meg elfehéredtem. A mobiltelefon kicsúszott az ujjaim közül, és nagy koppanással landolt a betonon. Rögtön utána a kávém is. Ennyit erről!

 Aztán önkívületi állapotba elordítottam, magam(igen az utca közepén), hogy „Igeeeeem!” meghogy „Eeezzz aaazzzz!”. Ugrabugráltam és visítoztam még egy sort, majd elégedett vigyorral az arcomon felvettem a telefonom és gyorsan közöltem Adammel a válaszom.

- Igen.