Na de pontosan, hogyan is indult a nyaram? Hogyan is
kaptam meg a munkát?
Tulajdonképpen minden azzal indult, hogy lábammal
érintettem az angol földet…
Június 4., Hétfő, este 7 óra.
A repülőgép a megszokott zuttyanással
landolt a számomra már jól ismert földön.
Újra nyár, újra apu és újra Anglia.
Rutinos mozdulattal szedtem össze a
poggyászomat és elgémberedett lábakkal haladtam végig a széksorok közt, egészen
a kijáratig. Ott egy pillanatra megtorpantam és egy széles vigyorral búcsúztam
Marytől, az egyik stewardesstől. Ő is csak elmosolyodott majd barátságosan
integetett nekem.
Mary Winnes. Szinte már kulcsfontosságú ember
repkedéseim során. Mindig azon a gépen utazom, ahol ő is rajta van. (Már ha ez
a lehetőség adott.)
Első találkozásunk úgy hatéves koromra tehető.
Meglepő módon egy repülő gépen futottunk össze, amikor még friss volt a
szakmában.
A szituáció csak annyi volt, hogy én
sírdogáltam, mert koromhoz képest egyedül utaztam, ő pedig vígasztalt, és
együtt érző módon szapulta anyut. J Még ma is megmosolyogtat az a megbotránkozó sipákoló hangja, ha eszembe
jut.
Akkor ő, egész úton játszott velem, és
szórakoztatott. Bár mindenki állította, hogy csakis azért tette, mert ez a
munkája, de eddig egyetlen stewardesst sem láttam még így foglalkozni egy
gyerekkel. Úgyhogy, bárki bármit mond, ő a barátom! (Függetlenül attól a
ténytől, hogy akár az anyám is lehetne.)
Attól az úttól kezdve, mindig intézkedtem,
hogy megtudjam melyik gépen tudok Maryvel utazni, és bár az összes ember az
információs pultnál mindig meglepetten meredt rám, amikor hétéves fejjel
ilyeneket után érdeklődöm, de válaszoltak. Aztán jövő évben ugyanúgy
megkérdeztem, aztán azután…azután is… És így tovább. Csak két alkalommal
kellett nélkülöznöm a társaságát. De azok kivétel nélkül, unalmasan teltek.
Ami a szüleimet illeti, hát… bonyolult ügy.
Anyu azért ültetett fel egyedül, mert megvolt rá az oka. Nem csak az, hogy nem
akart oda meg vissza repkedni, hanem inkább, mert apuval nem akart találkozni,
de még csak egy országban tartózkodni sem.
A storim, lényegében abból áll, hogy egyik
üzleti útja során, anya, lefeküdt az egyik főnökével, miközben férjes asszony
volt. Hát egy csöppet félrecsúsztak a dolgok, mert teherbe esett. És itt jövök
én a képbe. Az akkori férje, Gábor, (amúgy kedves ember, azt leszámítva, hogy
utál) rögtön rájött. Elváltak. Visszamaradt a csúnya ügyből három fiúgyerek és
egy férj, akik mind gyűlölnek és egy nő, aki nem igazán tudta, most mit is
kezdhetne.
Először megpróbáltak összehozni valami
kapcsolatfélét apuval, de végül… annak is csúnya vége lett. Megegyeztek a
gyerektartásban, meg abban, hogy amint lehet én látogatni fogom aput is, de
anyánál fogok lényegében lakni.
Így érkeztünk el a hatéves énemhez. Anyu
egyedül fölpakolt, elrepültem a nyárra Londonba, apuhoz, aztán vissza, szintén
egymagamban. Aztán az ünnepnapokon is ott voltam, aztán megint vissza. Majd
újra nyár, oda-vissza…oda-vissza… és oda- vissza.
Az életemben egy egész fontos szerepet
töltenek be a különféle repülőgépek, a repterek, a taxik, és… Az a párszázezer
láb magasság és pár százezer kilométernyi távolság. Nagyszerű élet, mondhatom.
De nem panaszkodhatok. Hisz végül is
gyűlölhetnének, hogy elrontottam az életüket (páran éppenséggel ezt teszik), de
anyuék nem. Jó iskolákba járattak, rendes nevelést kaptam. Elláttak és úgy
ahogy törődtek is velem. De, hogy őszinte legyek, az egész világom idegen volt.
Ott lebegtek a fejem fölött a ki nem mondott szavak és érzelmek. És azért
valljuk be, az a tény, hogy egy fattyúgyerek vagyok,( bármennyire is a
21.század van) és tönkretettem pár ember életét(akaratlanul vagy sem) nem épp
felemelő érzés.
Az egész rányomta a bélyeget az életemre.
Így adott egy szétzilált család, egy gazdag,
angol vállalkozó, egy magányos nő, és én.
Én, aki, mindennek hála érzelmileg sérült voltam és
vagyok. Röpke tizennyolc év alatt sem sikerült kiépítenem semmilyen emberi
kapcsolatot sem. Mary sem számít, hisz ő csak olyan akár egy állandó útitárs.
Bár mondjuk azt nem titkolom senki előtt sem, hogy nem kis népszerűségnek örvendek mindenfelé. Egyszerűen szeretik a kisugárzásom, ez van. Akár London, akár Budapest, teljesen mindegy. Imádnak. J
Jól van, az egész „szar életem van” dolog nem
hat ki az önértékelésemre. Vagy mégis. Nem tudom, de nem is érdekel.
De ne feledjük, bármennyire is népszerű
vagyok, nincsen akárcsak egy jól szituált barátom sem. Sem pasim. Viszont van
egy kiépített páncél körülöttem. Khm… Tehát körülbelül én lennék a „Vasszűz”.
Lenyűgöző, de tényleg.
Viszont, van egy macskám. Barry. Vajon
mennyire kínos, ha az ember 18 évesen magányos, és az egyetlen társasága egy
macska. Áh! Csak egy csöppet… Macskás vénasszony vagyok, már időnek előtt.
Pfff!
Barry-t anyuéktől kaptam két éve, amikor
leraktam az angol és a francia felsőfokút, csak úgy unalmamban. Bizony. Okos is
vagyok. Meg népszerű… és…És érzelmileg defektes. Na mindegy.
Viszont van egy nagy szerelmem, mégpedig a
zene. Dobos lennék. Igen a létező
legagresszívabb hangszer, ami csak van. Lényegében levezethetem a felgyülemlett
feszültséget, amiből van nekem. Nem is kevés. Ennek köszönhetően el tudom
kergetni az olyan gondolatokat, hogy mennyivel egyszerűbb lenne mindenkinek, ha
levetném magam az ötödikről, vagy a Lánc-hídról. Kellemest a hasznossal, vagy hogy.
Emellett bandákban játszom, már amióta lehet.
Bulizom, iszom, néha némi fű is belefér.
Alapjáraton így indult a
népszerűségem is. Tehát a zenének köszönhetem azt, hogy nem lettem a sötét,
magányos kislány a sarokban, aki kitűnő átlagot produkál és unalmában az ereit
vagdossa. (Az oviban nem voltam olyan népszerű.)
De nekem valójában nem a népszerűség volt a
célom, az csak amolyan bónusz ajándék.
Profi akarok lenni. Épp ezért megyek most,
így érettségi után, Londonba. Angliában nagyobb a zenei piac, több a lehetőség.
Úgyhogy ott a helyem!
Már otthonról leszerveztem magamnak pár
meghallgatást. Az iskolából minél hamarabb dobbantani akartam, úgyhogy, amiből
csak lehetett előrehozottat csináltam. Így már itt is vagyok. Holnapután,
vagyis szerdára intéztem mindet. Három meghallgatásom is lesz. Egy közöttük meg
elég nagy lehetőséggel kecsegtet. One Direction. Ha oda felvesznek… Úristen! Onnantól már csak
felfelé visz az út!
A szerdai napon csak harmadrangú bandákhoz
mentem el, de a brit/ír banda az igazi célom. Mert hát… természetesen, nem
vagyok hülye. Bár mondjuk nem csak azért örülnék az állásnak, mert akkor
felkapott lehetnék, mint dobos, vagy mert egész Amerikát körbeturnézhatnám,
esetleg mert sok tapasztalatot szerezhetek. Örülnék én annak is, hogy öt olyan
fiúval utazgathatnék, akikkel a természet kellően kegyes volt… Lehetek
bármennyire is defektes, vak azért nem vagyok.
De azért profizmusra törekszem, és nem akarom,
hogy az határozza meg a döntésemet, hogy ki hogyan néz ki… Meg szerintem az
szánalmas, ha egy zenésznek a külseje hozza meg a sikert, nem pedig a maga a
zenéje. (Mondom én, akit úgyszintén csak a külseje miatt alkalmaztak sokszor.
De azért tudom, hogy jó vagyok!J)
A One Direction esetében, legalábbis szerintem
ez a helyzet. Bár a WMYB nem rossz szám, de egyslágeresnek lenni nem nagy
dicsőség.
Jól van. Megvan róluk a véleményem. Talán
kicsit szigorúbb is vagyok, mint kéne. De nekem nem az a célom, hogy fiúzni
menjek, vagy, hogy nagyokat bulizzak…Nem. El akarom fojtani mindenféle fajta
vonzalmamat a fiúk irányába. Erősen fogok majd az ellen küzdeni, hogy bármelyik
pletykalap összehozzon engem akárcsak egy taggal is. Bár mondjuk hízelgő lenne,
de…NEM!!!
Bár még fel se vettek, de már ilyeneket
tervezgetek. De bízom a tehetségemben. Száz százalékot fogok nyújtani! Sőt!!!
- Taxi! – intettem le egy
járművet, amint végre kiverekedtem a reptérről. Gyorsan bepakoltam a cuccaimat.
Barry boxával együtt beültem a taxiba, közöltem a sofőrrel a címet, majd kissé
fáradtan kotortam elő a headsetemet, feltettem a fejemre, majd elindítottam a
zenét a telefonomon. A fél órás út alatt üveges tekintettel meredtem ki az
ablakon.
Nem szeretem a
csendes taxikat…
Hatéves korom óta még elém se jönnek soha a
reptérre. Egyszer se jött elém. Még ha születésnapom volt akkor sem. Bár mit
várhatnék. Elfoglalt üzletember. Én meg csak egy konc vagyok a nyakán, egy régi
rossz döntés eredményeként. De azért
néha megerőltethetné magát. De őszintén nem tudom mit várok.
Nem tudom…
- Megjöttünk, Barry. –
eresztettem végre szabadon szegény párát, miután gondosan bezártam magam mögött
a ház ajtaját.
Gúnyosan néztem körbe. Persze, hogy nincs
itthon. Miért is lenne, hisz csak az egyetlen lánya jött meg, akit utoljára
négy hónappal ezelőtt látott.
Olyan hülyének érzem magam.
Nagyot sóhajtva bújtam ki a cipőmből, majd
felkaptam a cuccaimat, és a hatalmas előszoba melletti lépcsők felé vettem az
irányt. Kiskoromban féltem ezektől a lépcsőktől. Tulajdonképpen olyan, mintha
falból kiálló üveglapokon kéne az embernek fellebegnie. Mindig attól féltem
leesem. Hát éljen a tériszony!
Valami csoda folytán felimádkoztam a két
bőröndöt az emeletre, ahol is egy hosszú és nagyon is ismerős folyosóval
találtam szembe magam. A folyosó végén lenne a szobám. Hát jól eldugnak engem
ebben a házban is. Pfff!
Nagy nehezen elszerencsétlenkedtem magam egészen az ajtómig. Elfordítottam az ezüst színű ajtógombot, majd egyesével
behajigáltam a poggyászomat, ami valljuk be nem kis teljesítmény.Mindegyik nyom annyit, mint a tulajdon testsúlyom, de emlékezzünk csak arra, hogy
egy dobosnak azért kell némi karizom. És már egy csöppet ideges voltam a
bőröndökkel való szerencsétlenkedéseim miatt. Úgyhogy emiatt lehet...Csakis. Na de most már vége!!! J
A
szobámban elég áporodott volt a levegő. Erősen érződött, hogy utolsó látogatásom óta, amikor is
hazamentem, egyszer sem nyitották ki az ajtót. Erről még a polcaimon lévő vastag
porréteg is erőteljesen árulkodott. Hát úgy fest, apu, filmekhez illő módon,
nem szokott a szobámba sétálgatni, és könnyes szemmel összefogdosni a
párnáimat, vagy az üres képkereteimet a polcon, hogy közölje a világgal
mennyire is hiányolja egy szem kicsi lányát. Milyen kár. Pedig már azt hittem
mindennap telesírja a párnáját utánam. Erről is árulkodik a sok el nem küldött
sms, amiket még nem kaptam meg. Szánalmas vagyok!!!
Úgy döntöttem kipakolom a cuccaimat. Az összes
ruhám és egyéb használati tárgyaim hamar megtalálták helyüket a szobában.
Előhalásztam egy másik gatyát és pólót a szekrényemből, majd a piperémmel a
kezemben, benyitottam a fürdőmben és lezuhanyoztam.
Úgy éreztem jól fog esni egy forró zuhany. Halálosan fáradtnak éreztem magam, bár nem csoda. Este tizenegy óra van, és fárasztó volt az utazás.
Miután végeztem, megszárítottam a hajam, meg lemostam a sminket az arcomról,
gyorsan az íróasztalomhoz léptem. A már a helyén lévő és már bekapcsolt
laptopomba gyorsan beütöttem a facebook címét. Megosztottam, hogy megérkeztem,
két nyelven is. Ezzel egyszerre üzentem az otthoniaknak, és az ittenieknek.
Természetesen rögtön mindenki alákommentált,
meg tudomisén… Engem viszton hidegen hagyott a sok fárasztó komment. Nincs hangulatom momentán hozzájuk.
- Miáúú! - hangzott fel a cicus nyivákolás. Barry éhes, és ami azt illeti én is. Még gyorsan elpakoltam a már
üres táskáimat, majd ablakot nyitottam, hogy addig is szellőzzön a szobám, majd
leindultam. Igyekeztem nem lenézni, mert bár már nem vagyok kicsi, azért még
mindig tériszonyom van. Komolyan, már párszor megfogadtam, hogy megfojtom azt
az idiótát, aki ideálmodta ezt a lépcsőt, de eddig még nem volt hozzá
szerencsém. Pfff!
- Jövök már. – indultam el a
konyha felé, ami pontosan a lépcsővel szemben hatalmasodott.
Ez az egész ház óriási, és
szinte teljesen felesleges. Az a kéjsóvár idióta, aki a munkájának és a
könnyűnőknek él soha nem tartózkodik itthon. De ő tudja. Gondolom amolyan
presztízs jellegű dolog, akárcsak az a két merci meg bömbi, ami porosan áll a
garázsba, a két haarley mellett. Komolyan, nem is motorozik az az állat!
Mekkora egy idióta apám van! J
De azért nekem egész jól jön, csak kár, hogy
utálok jobbkormányos kocsit vezetni. Idióta angolok. De most komolyan. Ki volt
azaz állat, aki úgy döntött „angol egyéniség” címszóval jobb oldalra rakta át a kormányt, meg kéne ütlegelni. És én örömmel vállalnám a dolgot, még a
szénütőimet is használnám a fején! Pedig azok szentek! És törhetetlenek... De én azt hiszem képes lennék eltörni a fején...
Micsoda értelmes gondolatok. J
A cica most már keservesen nyávogva követelte
a ételét, úgyhogy kinyitottam a hűtőt és előhalásztam onnan némi csirke eredetű
kaját, aztán két tányért és megosztoztam a macskával.
Ténylegesen olyan vagyok, mint egy macskás
vénasszony. Ez a vég. Bah!
Miután magamnak még kerítettem egy villát
leültem a konyhasziget mellé az egyik fekete bőrhuzatos bárszékre. Szeretem a
konyhát. Én is ilyet szeretnék, majd ha lesz saját házam. És lesz is, ha
megkapom AZ állást!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése