Június 6., szerda.
Apámmal megérkezésem napján már nem is találkoztam, ha hazajött, akkor gondolom nem akart vagy csak nem volt kedve felkelteni, hogy köszönjön. De az is lehet, hogy „dolgozott” és haza sem tolta képét.
Még hogy dolgozott! Hah! Ismerem a kifogásait. Egy időben mindig elvártam tőle, hogy eredetibbnél eredetibb magyarázatokat adjon nekem, mára viszont már nem igazán érdekel. "Dolgozzon" csak, ha őt nem érdeklem, én se töröm magam. Ennyi.
A másnapot azzal töltöttem, hogy csak úgy szimplán átaludtam. Vagyis csak a kétharmadát. Este még azért gyakoroltam másnapra. Beültem az alagsorban kialakított, hangszigetelt kis termembe, amit apu alakított ki nekem és gyakoroltam. Bejátszottam különböző dalokat, majd gondolkoztam azon, hogy melyik dobszoló kéne nekem. Aztán végül kiválogattam három olyat, ami szimpi volt nekem, majd visszamentem aludni. Ezt úgy éjféltájt.
Ma pedig úgy hét óra magasságában felkeltem, megreggeliztem, felöltöttem egy kényelmes ruhát, amiben szabadon tudtam mozgatni a karjaimat. Az ugyanis elengedhetetlen a doboláshoz. Majd a headsetetem feltoltam a fejemre, benyomtam a számaimat, majd még adtam némi ennivalót a macskának és elindultam. Nem éreztem szükségét, hogy tájékoztassam aput a napomról, inkább teljesen a dobolásra koncentráltam. Kizártam minden zavaró tényezőt, ami megzavarhat. A taxiban is csak a lábamon ütöttem a fejemben ismétlődő ritmusokat. A heaset, mobil és a kis drágáimon - vagyis a szén dobverőimen - kívül semmit sem hoztam magammal. Ja, de… Némi papírost is magamról. Meg bemutatkozást, stb. Bár már a nagy részét előre átfaxoltam nekik. De biztosra akarok menni, ez fontos és bármennyire tudom rohadt jó leszek, akkor sem lehetek hanyag. Most a zene a lényeg.
Ezek zakatoltak még úgy mellékesen a fejemben. Aztán kiszálltam az első meghallgatás helyszínén. Hatalmas épület előtt álltam. Miután bementem, pár gitárossal futottam össze, egy-két dobos is elsétált mellettem. Kértem némi útbaigazítást, és megkerestem a termet, ahol a meghallgatás fojt.
Egy rock beállítottságú együttesbe próbálkoztam be itt. Ebbe a műfajban lenyűgözőbbek a dob szólok, legalábbis szerintem, de ez a zenekar csak harmad vagy inkább negyedrangú. Nem igazán érdekel. De természetesen a legjobbat fogom nyújtani. Pont. A sok szánalmas embert, akivel eddig összefutottam simán lekörözöm. Semmi kétség. Könyörgöm, mind eléggé nyomoréknak néztek ki. Meg rólam van szó! Túl jó vagyok... Pfff.
Miután tíz percnyi várakozás után behívtak, kértek tőlem egy dalt, lejátszottam, megköszönték a dolgot, azt mondták majd értesítenek a fejleményekről aztán távoztam.
Jött a következő. Az is ebben az épületben van, de egy másik szárnyon, úgyhogy ráérősen átmentem, és ott is eljátszottam ugyanazt, mint az előbb.
Önelégült mosollyal köszöntem el itt is, majd elmentem. Nem volt kétségem afelől, hogy mind a kettőre van esélyem, de nem érdekeltek.
A lényeg viszont most jön. Ajjj...
Most már éreztem, hogy kezdek egy kicsit ideges lenni. Pedig azt nem szabad nekem! Ilyenkor remeg a kezemben a dobverő, és az nem jó. Már, ha ez nem lenne nyilvánvaló.
Próbáltam koncentrálni, de amikor kiszálltam a taxiból és megpillantottam hatalmas épületet, ahol vártak rám… Már a kezem is izzadni kezdett. Remek.
Remegő és izzadó tenyér. Ilyenekkel egy élmény lesz, majd megpájázni az álomállást.
Bosszús arccal és remegő kezekkel nyomtam le a kilincset. Ennyit a koncentrációról. Egy hatalmas aulába léptem be, ami két folyosóba ágazott el jobbra, vagy éppenséggel balra. A falakon különféle képek virítottak, meg különféle poszterek, akiken ilyen olyan énekes vakítóan mosolygott a képembe.
A kapuval szemben egy lift nyílt ki éppen és pár elég híres brit énekes sétált ki rajta. Éppen nagy beszélgetésbe merültek. Észre sem vettek. Ennek most kivételesen örültem, normál esetben viszont megvető pillantásokat lövelltem volna feléjük, sértetten.
Két sztárocska(amúgy nem tudom pontosan kik ők, annyira nem vagyok tájékozott a celeb világban errefelé) elkanyarodtak jobbra és az egyik szintén hatalmas folyosón eltűntek.
Az ajtó mellett egy óriási paraván húzódott(úgy fest itt minden egy csöppet nagyobb, mint kéne), amin az épületben lévő programokat hirdette. Gyorsan kikerestem az engem érintő tájékoztatót, majd megjegyezve az irányt elindultam.
Próbáltam semleges dolgokra gondolni, hogy oldjam a feszültségem, minthogy milyen szép tiszták a falak stb. De valahogy egyre csak aggasztóbb dolgok ugrottak be, amitől ideges és mérges lettem.
Ilyenek, mint hogy: Mi van, ha rontok? És mi van, ha ott lesznek?! Biztos, hogy megverem őket, ha amiatt leszek ideges, mert ott lesznek!!!
Hát igen, gyűlölöm az összes olyan tényezőt a világban, ami elgyengít. És most utálatom tárgyává vált az öt, ártatlan, babapofikájú srác.
Miután már lesétáltam (szerintem) már úgy 2 kilométert, végre megtaláltam az ottani liftet, beszálltam benyomtam a 2-es gombot, és a liftben szóló megnyugtató zenére összpontosítottam.
Idióta egy zene, de legalább megnyugtatott egy kicsit, ám újra görcsbe rándult a gyomrom, amikor kinyílt az ajtó és megláttam a hosszú sort, ami egy ajtóhoz állt sorba. Mindenkinél dobverő. Aztán elnézve a jelentkezőket, rájöttem miért van ekkora tömeg. Ha azt mondom kicsit morci lettem, akkor szépítem a helyzetet. Szinte tűzbe borultam mérgemben.
Feleslegesen lettem ideges. A jelenlévők fele lány. De mindről ordított, hogy csak azért vannak itt, hogy láthassák a bálványaikat. Mindre undorodva meredtem. Idióta libák!!! Megvetem az ilyeneket. Bemocskolják a dobolás szent művészetét!(Nem, nem esek túlzásokba!)
Rideg tekintettel előretörtem a tömegben. Páran még megpróbáltak kifejezni nemtetszésüket, de miután minden méltatlankodó megkapta tőlem a személyre szabott gyűlölködő és fagyos pillantását, nem ellenkeztek tovább.
A sor elején állt 5 srác és egy lány. Úgy ítéltem meg ők azok, akiket keresek, ugyanis ők nem csak idétlenül vihorásztak valamin, hanem ütötték a ritmust azon, amin lehetett. Gyakoroltak. Ők komolyan, veszik, ők ellenfelek.
Elégedett vigyorra húztam az ajkaimat, majd újra fejemre csúsztattam a headsetet és én is csak ütöttem.
Fél óra múlva(úgy fest csúszás volt) elkezdődött a meghallgatás. Én voltam a hetedik a sorban, miután átverekedtem magam.J
Úgy éreztem most elég volt a ritmus ütéséből, helyette következett számomra a feszült várakozás. Nem szűrődött ki semmi sem. Hangszigetelt teremről van tehát szó. Helyes. A hátam mögött ugyanis a lányok egyre hangosabb duruzsolásba kezdtek, jobb is ha ezt az épp soron lévő nem hallja.
- Úristen! Remélem Harry bent lesz!!! – visított fel izgalmában az egyik lányka. Aztán ezt követően hirtelen mindegyik liba emeltebb hangon kezdett rá. Mintha valaki csak fogta volna a távkacsolót és feltekerte volna hangerőt. Csiviteltek, és sikongattak.
Jézusom. Azt hiszem, meguntam.
Fáradtan masszíroztam meg az orrnyergemet, majd egy tündéri mosolyt erőltettem az arcomra.(Erősen tartottam attól, hogy az arcomon ragad ez a vicsor.)
Majd hátrafordultam és rájuk meredtem.
- Óh csak nem Harry-fan vagy? – kérdeztem tőle tettetett érdeklődéssel. Ártatlanul pislogtam a kislánykára. Tartottam a szerepem. Annak nem is tűnt fel semmi. Elég csúnyácska kis lányka. Tipikus kis szánalmas senki, akit akár két perc múlva már el is felejtesz. Egy szürke kisegér. Lehet, kegyetlennek gondolnak, de én inkább őszintének nevezném magam. Minek szépítsem a valóságot.
Csak szélesen és idétlen vigyorogva bólintott.
- Tééééényleg? – kérdeztem még mindig mosolyogva, most viszont a hangsúlyom annyira csöpögött a gúnytól, hogy még az előttem álló másik dobos csaj is hátrakapta a fejét. Hát egen, ha balhé féle van, akkor azt mindenki érzi. – Tudod, ha tényleg a dobolás miatt lennél itt, akkor nem érdekelne, hogy Harry itt lesz-e vagy sem. Az ilyen szánalmas szürke egérkékkel, mint te nincs itt helyük, tündérbogaram. Harry már az első találkozás után elfelejtene. Egyáltalán miért érdekel téged Harry? Megközelíthetetlen és, csak mert te lennél a dobosa, nem fog beléd szeretni. Nem akarom fájdítani a szívedet azzal, hogy kifejtem az okait annak, hogy miért nem… De a hatalmas kérdőjelet látva az arcodon, muszáj lesz, azt hiszem… - sóhajtottam fáradtan, viszont a kegyetlen hangsúly viszont maradt. Majd egy kis hatásszünetet hagytam, ha közbe akarnának szólni, de annyira ledöbbentek a ridegségemen, hogy szerintem még a nyelvüket keresték… Pfff!
- Az első ok, amit persze minden sztárocska palástolni próbál, de attól még ott van… Az a felszínesség. Őket nem érdeklik a csúnya lányok. – biggyesztettem le az ajkaimat szomorkásan, majd szánakozóan megráztam a fejem. – Tudod, lehet, hogy kegyetlennek tűnök, de jobban jár minden olyan lány, aki azt hiszi van bármi esélye, ha most összetöröm a kis fantáziavilágát. Ez nem a tündérmese. Ez a valóság. És a jelenlegi valóságban az a helyzet, hogy ti itt zavartok. Ordít rólatok, hogy nem vagytok profik. Csak bemocskoljátok a zenét, magát. És ilyen emberekről Harry is azt gondolja, mint én… Szánalmas. – néztem végig az összes kis libán, majd aztán rájuk mosolyogtam. Őszintén. Sajnáltam őket azért. De nem azért, mert kegyetlen voltam. Egyszer valakinek meg kell tennie, és amúgy is foglalják a helyet, és elszívják az értékes oxigént.
Nem. Azért sajnáltam őket, mert nekik nem tűnik fel, hogy milyen szánalmasak.
Nagylelkű vagyok tudom.
Viszont a reakciójuk más lett, mint amit az ész és az értelem elvárna. Vagyis én. Nem, jött az össznépi hőbörgés, hogy mégis mit képzelek!!! És aztán jött a tipikus képzelet hiányos visszavágás.
„Az olyan lányt, mint TE, nem fog soha sem szeretni Harry!” - csipogták sértetten.
Én erre csak szimplán a képükbe röhögtem. (Közben bement a következő ember.) És amolyan „Jaj, kérlek! Most komolyan csak ennyi?Ch.” arckifejezéssel néztem rájuk. Áradt belőlem a lesajnálás. Teljesen meglepődött a kis buzgó törp csapat, a reakciómon, de türelmesen megvárták, hogy kiröhögjem magam. Néhányuknak, mintha még lilult is volna a feje. Ezek tényleg szánalmas kis rajongók! Pfff!
- Tudod, én egy szóval sem mondtam, hogy engem szeretne Harry. – néztem végig rajtuk egyenként. Olyan értetlenül pislogtak, hogy már szinte sajnáltam őket. – Én túl őszinte vagyok, minden ember ízlésének, ezért sincsen sem fiúm, sem barátom. És valószínűleg nem is lesz. De engem a dobolás érdekel, ezért vagyok itt. Viszont, hogy őszinte legyek, hálásak lehetnétek nekem, hogy végre valaki tényszerű, nem pedig csak játssza az álbarátot, és csitítóan dörzsölgeti a hátatokat. Ébresztő!!! Az élet kemény. Senki sem születik olyannak, amilyen. Viszont, egyáltalán nem értem mit kerestek itt. Szidhattok, amint elhagytam az épületet. Gyűlölhettek, amint már nem a meghallgatáson vagyok… ti, viszont itt csak zavartok. Úgyhogy minden olyan ember, aki nem rendelkezik kellő tehetséggel a dobolás irányába, menjen. MOST! - zártam le.
- A. M. J.! – szólt ki nekem egy testes férfi, én meg kifúj-beszív technikával lecsillapítottam a szívverésemet, majd besétáltam. Nem tévedtem. A One Direction nem volt ott. Csak két férfi.
- Üdv, Adam Johnson vagyok. – állt fel a dobszerkó előtt lévő asztalka mögül a férfi, majd a kezét nyújtotta felém. Lazán megszorítottam a nekem nyújtott jobbot.
- Üdv, Adam. – bólintottam vigyorogva. Adam egy alacsony, cingár férfi volt. Akkora fekete, vastagkeretes szemüveg volt az orrára biggyesztve, hogy a fél arcát kitakarta. A zakója csak úgy lötyögött csontos felsőtestén, bő gatyáját meg egy akkora csatos övvel tartotta a helyén, hogy még Batman is megirigyelné.
- Szép öv, cowboy! – vigyorodtam el. Na jó, egy dolgot fontos tudni rólam, mindig kimondom az első dolgot, ami eszembe jut. Ilyen típus vagyok. Ezért is torkoltam le annyira a kint ülő kis népet. Sajna ez van. Ezt kell szeretni. Aki még nem szokta meg tőlem, azt egy kicsit sokkolja. De Adam csak mosolygott, majd a dobok felé intett, jelezvén, hogy kezdhetem. Rutinos embernek nézem!
Megköszörültem a torkom,(mintha legalábbis énekes lennék), majd biccentettem és beültem a dobok rejtekébe. Majd Adamre néztem várakozóan.
(A másik férfit egyszer is elég volt megnézni, már annyi is elég volt. Olyan borzasztóan hájas volt, hogy a szerintem a McDonald’s gyűlölők az ő képével rettentik el hamburgerkedvelőket. Undorító!)
Adam csak intett, hogy kezdhetem. És el is kezdtem. Teljesen az előadásra fokuszáltam egyszer sem néztem fel a dobok közül. Majd miután végeztem, végre ránéztem Mr. Johnsonra.
- Nos, látom a készült szám jól megy, engem viszont érdekelne, hogy boldogulna most, hirtelen egy kiválasztott One Direction számmal. Tehát meg tudja-e jegyezni, amit lejátszunk is vissza tudja-e játszani, egy dob nélküli verzióban. Ez lenne a feladat! – közölte még mindig széles vigyorral. Nem ismertem, mert, mint ahogy azt a papíromban is leírtam, a WMYB kívül semmi mást nem ismerek tőlük. Mégis ismerősen csengett. A szöveget viszont leszedték. Végighallgattam. Erősen ráfokuszáltam a dobrészre. Azt hiszem megjegyeztem. Még végigjátszottam a fejemben, majd Adam felé biccentettem, hogy mehet!
Adam el is indította, én pedig hajszálpontosan visszajátszottam, amit hallottam. Kicsit vittem bele egy kis Rina féle játékot. De úgy alapjáraton tökéletes volt, szerintem. J
A szám végén Adam csak közölte, hogy köszönik, majd tájékoztatnak a döntésükről. Semmit sem tudtam leolvasni az arcáról. Lehet, mert olyan jó póker arca van, vagy mert amúgy sem látok semmit sem az arcából, hála a szemüvegnek. Heh!
- Akkor viszlát Adam! – vigyorogtam a szemüvegesre, majd intettem a kövér emberkének, és elindultam a másik kijárat felé.
- Következő! – szólt Adam.
- Nincs következő. Eltűntek a jelentkezők, uram. – hallottam a testes kidobó emberke ismerős hangját mielőtt még becsuktam volna magam mögött az ajtót.
Rögtön kitört belőlem a nevetés. Percekig csak álltam ott és röhögtem. Hoppá! Ezek szerintem hatottak a szavaim? J Háhá!
A nap hátralévő részét azzal töltöttem, hogy aludtam. Bár az még hozzátartozik a történet végéhez, hogy amikor kiléptem a művészbejáraton, egy csapat rajongóval futottam össze, akik csalódottan vették tudomásul, nem vagyok sztár.
Még…J
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése